Élő lánc – MEK

Az utolsó helikopterút

Kiégett harckocsik, szétszaggatott fák, megrongált járművek, rögtönzött barikádok. Itt szabá­lyos háború volt. Az országútról Otopeni-nél letérő, s az 50. flotillához vezető úton vagyok. Az övezetben levő katonai egységeket vadul támadták a terroristák, ám ők hősiesen ellen­álltak. A terroristáknak nem sikerült birtokba venniük egyetlen repülőgépet sem. Emberek is pusztultak, de az 50. flotilla ellenállt, a Niculescu őrnagy parancsnoksága alatt álló 1. sz. harckocsizó ezred katonáinak és egy ejtőernyős zászlóaljnak a segítségével, melynek parancs­noka Negruţ alezredes. A terroristák könnyű harckocsikat, gyújtóbombákat használtak, s fel is gyújtottak egyes, nem túl nagy fontosságú épületeket. De távcsöves puskákkal lőttek, s arra voltak kiképezve, hogy fejekre célozzanak. Importfegyvereket használtak, olyanokat, ami­lyennel a hadsereg alakulatai nem rendelkeztek. Az acélgolyók – némelyikük vídiafejes – még a páncélzatot is áttörték. Más lövedékek – dumdum golyók – a testbe fúródás után robbantak.

De előbb mondjuk meg az olvasónak, mi a helyzet az 50. flotillával. A flotilla a hadsereghez tartozik. A pilóták mind a hadsereg emberei. Csakhogy itt elnöki repülőgépek és helikopterek is voltak. A flotilla tevékenységét külön rendelet szabályozta. Ebből idézünk:

„A rendkívüli jelentőségű légiutak biztonságát szolgáló legénységről és repülőgépekről a katonai légierő parancsnokának alárendelt 50. légi flotilla gondoskodik.

Ahhoz, hogy minél rövidebb időn belül meghozhassa a rendkívüli fontosságú intézkedéseket, az 50. légi flotilla állandó készenlétben tart egy repülőgépet és egy helikoptert, legénységgel együtt. Szolgálati időn kívül a legénység kötelező módon lakhelyén tartózkodik.

A repülőgépek és helikopterek a speciális küldetéseknek megfelelő különleges konstrukciós megoldásokkal és felszereléssel készülnek, olyan teljesítményre alkalmasan, amelyek a legnagyobb fokú biztonságot és kényelmet biztosítják.”

A felszállási parancsot tehát a katonai légierő parancsnoka adta ki. Idézünk tovább a rendeletből:

„A katonai légierő parancsnoka közvetlenül felelős a rendkívüli jelentőségű repülések elő­készítéséért és végrehajtásáért. A rendkívüli jelentőségű repülés időtartama alatt személyesen vagy helyettesei révén vezeti a repülés lebonyolítását. A repülés teljesen biztonságos végre­hajtá­sához szükséges döntéseket a legfőbb parancsnoki poszton hozzák.”

Most, miután tudjuk, hogyan szervezték meg az elnöki repüléseket, lássuk, mi történt 1989. december 22-én.

– Ön pilóta, nemde? Mondja el, hogyan választották ki a pilótákat – fordulok Aurel Dumitrescu őrnagyhoz, az aznapi ügyeletes tiszthez.

– A pilótákat és a műszaki személyzetet szakmai kritériumok szerint választotta ki a hadsereg, és káderlap szerint, tudja jól, kicsoda. Valamennyien munkás-, illetve parasztfíúk vagyunk. De a kiválogatásban a hangulat is közrejátszott. Maga a „hölgy” hajította oda fényképünket, amikor elhatározta, ki szálljon fel. Azért nem vettem részt az iráni küldetésben, mert bajuszt viselek. Nem voltam hajlandó levágni, s befeküdtem a kórházba. Csak azért, hogy mentsem a bajuszomat. „Aki bajuszt visel, nincs mit keresnie a hadseregben” – mondták nekem nem egyszer.

10 óra 30 perc. Az 50. flotilla ügyeletes tisztje telefonhívást kap a Vezérkartól. A közleményt Ardeleanu őrnagy továbbította: „A parancs az, hogy a hadsereg nem lő az emberekre”. Petru Tenie ezredest és Ciucă Florea ezredest tájékoztatják a parancsról. A parancsátadás pilla­natában legnagyobb meglepetésünkre jelen volt a Belügyminisztérium 4. sz. Igazgatóságának két állambiztonsági tisztje, Popa százados és Ghenea Constantin katonai művezető, akik a zavargások kezdete óta figyeltek minden mozdulatot a flotillán belül. Szemüket le nem vették a pilótákról.

Lássuk, mi történt a flotillánál.

13 óra. Telex érkezik: „Az 50. flotilla katonai káderei leadják fegyvereiket és lőszerüket”. Az utasítás hamis.

– Constantin Tudose ezredes úr, ön irányítja a rendkívüli fontosságú repülésekre szolgáló helikopterekkel kapcsolatos tevékenységet. Hány ilyen helikopter van?

– Négy az elnöki pár számára, négy a politikai végrehajtó bizottság tagjai számára; négy a gárda valamint a szakácsok, orvosok, lövészek, fodrászok számára. A pilótáknak nagyon jó kiképzésre volt szükségük, rendkívül nehéz körülmények között kellett végrehajtaniuk egyes küldetéseket, például éjszaka, a hegyekben. Más országokban hasonló típusú helikopterekkel ilyen körülmények között nem hajtanak végre repüléseket. Sokszor ködben repültünk, máskor megzuzmarásodtak a gépek. A helikopter zuzmarásodáskor nem repül. Minden munkanormát túlléptünk.

– Értett az aviatikához is?

– Több aviatikát tudott, mint mi. Ezt szokta mondani: „Ne ellenkezz, te, mert lehet!”

– Milyen volt az önök viszonya a szekuritate 5. Igazgatóságával?

– Állandó megfélemlítésben éltünk. Minden gesztusért, minden megnyilvánulásért gyanúsnak tekintettek. Rögzítették minden beszélgetésünket. Még szakterületünkön is utasításokat adtak, öt kémelhárító tiszt is ellenőrizte, nem készülünk-e valamire. Mi azt ettük, ami tőlük maradt. Még enni sem adtak, azt mondták, mi kapunk enni az egységnél. Hozzunk magunkkal elemózsiát. Bármilyen, egyébként megengedett műszaki meghibásodásért – a légierőnél érvényesül a valószínűség-elmélet, tehát a megengedett kockázat – kormánybizottság végzett vizsgálatot körünkben. A helikopterek műszaki lehetőségeit meghaladó terhelésekkel hajtot­tunk végre küldetéseket. Felfigyeltünk rá, és jelentettük, hogy az előírásokat túllépő repülé­seket hajtunk végre. Rendszerint válaszra sem méltattak. „Végrehajtani a küldetést! Úgy, ahogyan a főparancsnok parancsba adta!” – volt a válasz.

És most, tisztelt olvasó, íme a diktátor viszontagságos napjának, december 22-ének a filmje:

A navigációs személyzet reggeli gyűlése. Tenie és Tudose ezredesek a temesvári és bukaresti eseményekről szóló szavakat intéznek az emberekhez, így intve a katonákat: „Őrizzük meg nyugalmunkat, ne tegyünk semmit a nép ellen!” Tudose ezredes visszavonul a pilótákkal. Bizalmas beszélgetésre.

– Arra számítottam, hogy küldetést kapunk – meséli Tudose ezredes. 11 óra 30 perckor megjött a parancs a gyors felszállásra. Nyomban a helikopterekhez siettünk. 11 óra 33-kor felszállt a Delfin SA-365-202, parancsnok Vasile Maluţan ezredes. Aztán egymás után az M1 1704 (Ion Lazăr őrnagy) és M1 1705 (Toader Marin százados), aztán az SA-365-203, azzal, hogy a küldetés mibenlétéről a levegőben kapjuk meg a parancsot.

– Mit tudott a Delfin 202-ről?

– Felszállás után megtudtam, hogy parancsot kapott: szálljon le a KB székházánál. A főváros felé tartottunk, ahol megláttuk az utcákon a tengernyi embert. Felmértük, hogy küldetésünk meg fog hiúsulni. Amikor tudomásomra jutott, hogy a 202 a KB székházára szállt, kiadtam a parancsot, hogy forduljanak vissza a helikopterek. A băneasai forgalmi szervek jóváhagyásá­val lebegésbe (várakozási repülésbe) állítottam őket.

– Mi történt a 202-vel?

– Időközben megtudtam, hogy az 1. sz. helikopter felszállt, és hogy a KB-székház tetején megjelentek a tüntetők. Véglegesen arra az elhatározásra jutottam, hogy visszatérünk bázisunkra. Nem kockáztathatjuk a tetőn levő emberek életét. A helikopterek légcsavarjainak szele megölte volna őket. Azt is felfogtam, hogy a többi helikoptertől elszigetelődött diktátort – aki először maradt magára – nem lesz akinek védenie. A helikopterek leszálltak a bázison. Visszatérünk az egységhez, hogy nyomon kövessük a magára maradt helikoptert.

– Mi zajlott a flotillánál?

– Egy autóbuszt láttam a hangár előtt, megrakva 20 felfegyverzett katonával. Parancsnokuk, Mazăre őrnagy parancsot kapott, hogy szálljon helikopterre, és repüljön Snagovba, ahol már leszállt az 1. sz. helikopter. Én parancsot adtam, hogy a katonák forduljanak vissza, térjenek vissza a laktanyába. Mazăre őrnagy is arra készítette fel a katonáit, hogy ne lőjenek senkire.

Lássuk Vasile Maluţan alezredes elbeszélését is. Az alezredes 46 éves és 18 éve szolgál a légierőnél. A parancsnoksága alatt álló legénységben részt vesz Ştefan Mihai őrnagy, másod­pilóta és Stelian Drăgoi katonai művezető. Ők szállították a diktátort utolsó légi útján.

– Utasítottak, hogy szálljunk fel a bázisról, utas nélkül – mondja Vasile Maluţan. A parancsot a légierő parancsnoka adta ki.

– Először történt, hogy a tetőre kellett leszállni?

– A navigáció szempontjából mindenfajta óvintézkedést nélkülöző, sok premierszámba menő küldetésünk volt a zsarnokkal. Csak a mi képzettségünkre építettek.

– Mit tettek önök?

– Elrepültünk a Palota-tér fölött, amely tele volt emberrel. Megkérdeztem, hol szálljak le, mert a leszállás lehetetlennek látszik. Körözni kezdtem. Az épület teraszán egy embert láttam, aki fehér lepedőt lengetett felém. Még soha nem landoltam ilyen körülmények között. Bekapcsolt motorral vártam 30 percet (320 literes óránkénti fogyasztás mellett). Azon töprengtem, mi történik. Tud-e valaki valamit? Jön-e? Láttam, hogy valaki menekülni készül. A teraszon azonnal megjelentek az 5-ös emberei, felfegyverkezve.

– Mi történt?

– Mondom a fedélzeti gépésznek: „Stelică, nézd meg, mi van odalent”. „Emberek jönnek” – válaszolta. – „Lépnek fel a platformra”. Megfordultam. Testőrsége tagjai kísérték, gép­pisz­tolyokkal felfegyverkezve. Szinte karjaikban hozták a két menekülőt a helikopter felé. Az elnöki pár elfoglalta helyét. Mögöttük Emil Bobu, Manea Mănescu és két állambiztonságis. Egy ötödiknek már nem maradt hely. Stelică, a fedélzeti gépész kívül rekedt, de mivel jöttek a tüntetők, nem volt más megoldás, mint az, hogy a diktátor ölébe üljön.

– Tehát felszállhattak…

– Megkezdtem a felszállást, de túlléptük a maximális mutatókat. A maximális felszálló erőt. A terhelés túllépte a megengedett határt. Mégis sikerült felszállnom, az épületek között lendítve levegőbe a helikoptert. „Ez alkalommal megúsztuk” – mondtam a bázisnál levő kollégáimnak rádión.

– Mi volt az irány?

– „Oltba”, aztán „inkább Doljba”. Ő sem tudta, merre induljunk, végül „menjünk mégis Snagovba, de a földre nem közölsz semmit!” …Túljutottunk Otopeni-en. Közöltem, hogy ismeretlen irányba tartok. A nemrég használatba adott snagovi palotánál landoltam. Azt kérte, lépjek összeköttetésbe a légierő parancsnokával, hogy küldjön még helikoptereket, a nagyobbakból. „És hozzanak felfegyverzett katonákat, a védelemre” – mondta. Közöltem vele, hogy a 202 már nem jelent garanciát. „Bennünket kire hagysz?” – fordult hozzám a diktátor. Számára ez volt az egyedüli menekvés. Beléptem a palotába és felvettem a kap­csolatot a légierő parancsnokával. Azt mondta, kocsiba száll, és Otopeni-re hajtat, a bázishoz. Ezután az egységet hívtam és Tenie ezredessel beszéltem, aki közölte velem: „Vasile, innen már nem száll fel egyetlen helikopter sem. Te tégy, ahogy tudsz!” Az agyam gyorsan működni kezdett, tennem kell valamit, hogy megmeneküljünk, én, a legénység és a helikopter. Azt kérdezték, megoldottam-e a kérdést. Hazudni kezdtem. „Készenlétben állnak, de nem tudják, hová jöjjenek” – válaszoltam. Odamentem a helikopterhez, és Mihai Ştefannal meg Stelica Drăgoi-jal tervet készítettünk. A játék, amelybe belefogtunk, veszélyesnek látszott. De más esélyünk nem volt. Ismét hívtak az „elvtárshoz”. Sürgette, hogy lépjek újra össze­köttetésbe, és hívjuk a helikoptereket. Én azt kértem, engedjen a bázisra, cseréljek helikoptert, de nem hagyott. Azt kérdezte:

– Te nem szolgálod az ügyet?

– Mi az ön parancsa, milyen irányba induljunk?

– Azt hiszem, Boteni felé megyünk.

– Engedje meg, cseréljem ki a helikoptert!

– Nem. Fel tudsz szállni valamennyiünkkel?

– Nem!

Megegyeztek abban, hogy Bobu és Mănescu maradnak.

– Beindítottam a motorokat – folytatja elbeszélését Maluţan ezredes -, és azt mondtam kollégáimnak, ha egy percen belül nem jelennek meg, indulunk. De jöttek a sétányon, és utánunk lőttek volna, ha felszállunk abban a pillanatban. Elbúcsúztak a két ittmaradótól, Manea Mănescu mindkét kezét megcsókolta Ceauşescunak. Földig hajolt előtte. Felszálltam, a bázisunk felé vettem az irányt. Összeköttetésbe léptem a forgalmi irányítóval. „Miért jöttél erre?” – kérdezte a diktátor. „Hogy lássuk, mi lesz azzal a két helikopterrel”. „Semmilyen ada­tot ne adj meg hollétünkről” – utasított. A földről kollégáim figyelmeztettek: „Kapcsold be a rádiót!”, 30 másodperc alatt rájöttem, mi megy végbe, és eszerint orientálódtam. A földi irá­nyí­tóknak megadtam a pozíciónkra vonatkozó adatokat. Ott volt Marin Rusu százados, Petre Rot őrnagy. Az egyik szekus elvette a fülhallgatót, és megtiltotta, hogy megadjam a pozíciót. A golyószóró mindvégig a fedélzeti gépésznek szegezve. „Hajts végre minden parancsot!” – utasították. A helikopter pedig emelkedett, egyre emelkedett.

– Miért?

– Hogy bemérhessen a rádiólokáció. Közölték is: „Tigris! Látlak, 30 kilométerre vagytok nyugat-északnyugatra a repülőtértől”. Megpróbáltam jobbra kanyarodni, hogy visszatérjek a bázishoz.

A szekus kapitány rámszólt:

– Mit csinálsz, Vasile?

– Hazamegyünk, jobb nálunk.

– Nem térsz vissza!

– De hát nem hallják, mit mond a rádió?

Ceauşescu:

– Nem! Szemenszedett hazugság. Nem szolgálod az ügyet?

Ismét fegyvert fogtak a pilótára. Visszakormányozott az eredeti útirányba.

– Akkor eszembe jutott egy csel – meséli Maluţan. – Azt mondtam nekik: Bemért a radar­állo­más, és 1-2 percen belül pozdorjává lőnek. Ettől megijedt. „Azonnal leszállni!” Boteni-be kellett volna érnünk. Az országút szélén szálltam le, a boteni-i pálya tengelyének meg­hosszab­bítása közelében, Titu előtt. Mindegyre megkérdezett:

– Az ügyet szolgálod?

– Milyen ügyet szolgáljak? – kérdeztem válaszképpen. Csalódottan bólogatott, aztán kezet nyújtott, én felszálltam a helikopterbe, és visszatértem a bázisra.

A lövészek megállítottak egy kocsit, fegyvert fogtak a vezetőre. Négy személyt, három férfit és egy nőt leszállítottak, és lefoglalták a kocsit.

Megérkeztünk a bázisra. A flotilla minden tagja összecsókolt bennünket. Mindenekelőtt azon csodálkoztak, hogy élve megúsztuk.

Mihai Petre Băcanu

(România Liberă, 1989. december 31.)